[Kaland] A kezdetek kezdete

Go down

[Kaland] A kezdetek kezdete Empty [Kaland] A kezdetek kezdete

Post by Jessie on Sat Jan 04, 2020 3:44 pm

/Lauricia/

A régi Pokédex, amit nagynénikédtől kaptál már elavult. Ráférne már egy rendszerfrissítés, szintúgy rád egy tájékoztató arról, hogyan is kezdje el egy új Pokémon edző az útját.
Oak professzorhoz már bejelentkeztél és szívélyesen fogadott. Egy heted van megérkezni hozzá Palett városba.
Az szülővárosod Ón városhoz fekszik a legközelebb, így utad ide vezetett, PokéCenter is található hozzád a legközelebb. Ide fontos eljutnod először, hogy beregisztráltasd magad, mint hivatalos edző.

/a bevezető posztod kérlek szóljon arról, hogy keveredsz Ón városba valamint, hogyan jutsz el azon belül a PokémonCenterig/
Jessie
Jessie
Mesélő

Hozzászólások száma : 12

Back to top Go down

[Kaland] A kezdetek kezdete Empty Re: [Kaland] A kezdetek kezdete

Post by Lauricia on Sun Jan 05, 2020 2:54 am

/Öhmm... Nem tudom van-e esetleg valami terjedelem limit, de, ha igen, legközelebb megpróbálom rövidebbre fogni:'D/

A Nap, mely egész szülővárosomat kellemesen melengette fényeivel, ezen órákban volt a legerőteljesebb. Ugyanis a hajnali hattól, mostani, ebédidőig terjedő időközben próbáltam mindent elintézni, hogy sikeresen el tudjak indulni az Oak professzorral megbeszélt, Palett városban található laboratóriumba. Tekintve, hogy a nénikém kódexe eléggé régi darab, igazán ráfér egy frissítés, esetleg talán lehet, hogy egy újat is kapok helyette, emellett tájékoztatásra is szükségem lenne, tény, hogy apa gyermek- és tinikori naplójának olvasgatása, valamint a nénikém tudása, emlékei is sokat segítettek, de mégis jobb egy hivatásos emberrel is beszélni, mielőtt egy ilyen nagy útba vágnék. Amihez természetesen néhány dolgot muszáj voltam beszerezni a korai órákban, miután végeztem a körülbelül négy órás munkámmal. Főnököm az egyik legrendesebb hölgy a világon, talán még nálam is jobban örült a döntésemnek, hogy követem édesapám nekem szánt álmát, így egyértelmű volt, hogy elfogadja a felmondásom, de ettől függetlenül szerette volna, ha utolsó nap még beugrok pár órácskára. Így nagyjából olyan tíz tájt sikerült elszabadulnom immáron már volt munkahelyemről, s átöltözve róttam az utcákat, hogy az egyik újságostól vegyek egy térképet, melyen az egész régió szerepel, hogy ne tévedjek el azért olyan könnyedén. Emellett némi elemózsiára is szükségem volt, lehetőleg konzervesre, esetleg olyanra, ami hosszabb ideig eláll, mondjuk gyümölcsre. Mikor már szatyrokkal a kezemben indultam volna meg taxit fogni, megcsörrent a nadrágzsebem mélyén pihenő telefonom, amit könnyű szerrel kihalászva fel is vettem, mire nagynénim ricsajos, boldog hangját véltem meghallani, ahogy azt mondja nem messze parkolt le tőlem, a színház előtt, s a kocsi vezetői ablakán kihajolva fel is fedeztem, ahogy egy hatalmas vigyorral ajkain integet nekem. Egy halk kacajt elejtve rögvest megindultam felé, kissé szökdécselve, majd, ahogy beszálltam mellé szinte azonnal egy szoros ölelésbe vont, még azt sem hagyva, hogy a csomagokat hátra pakoljam. Miután elszakadtunk egymástól szokásos anyáskodó szövegébe belekezdve, beindította fekete járművünket, majd már szeltük is az utat egyenest hazának.
A mai napban eddig az volt a kedvencem, hogy egész úton képtelen volt befejezni a beszédet, egyszerűen nem győzte taglalni milyen büszke rám, mennyire örül és mindezekhez hasonló pozitív dolgokat. Szavai melegséggel töltöttek el minden pillanatban, de azért valljuk be, az már elég viccesnek hatott, mikor ebéd felszolgálása közben el is sírta magát örömében, Delcatty pedig hirtelen azt hitte valami baj történt, így a lábunkhoz dörgölőzve igyekezett felvidítani minket, holott erről persze szó sem volt. Legalábbis addig a percig, amíg a finom étel után, már összepakolva minden szükséges cuccomat oldaltáskám fogságába, azt magamra akasztva, ki nem ballagtam a hátsókertbe. Ahol is az egyik terebélyes lomkoronájú fánk árnyékában Ponyta pihengetett teljes nyugalomban, jó idő óta először, hiszen, amióta csak nálunk van általában követett mindenhova, tisztes távból és nagyon nehezen tanulta meg, vagy inkább szokott hozzá, hogy én dolgozni járok és, hogy a házban nincs neki elég hely, ezért a kertben kell maradnia. De miután már hagyott itthonról egyedül elmenni, utána mindig nyugtalan volt, és étlen, szomjan figyelte fehér, fakerítésünk mögül mikor is vagyok már hajlandó haza jönni, mivel Delcatty és a nagynénim társaságát még annyira sem volt képes elviselni. Családtagom szerint az eltöltött idő után már az én jelenlétem jelentette neki a megnyugvást, bár én ezt minden alkalommal megcáfoltam, figyelembe véve az irántam irányuló általános viselkedését. Bár ez „kapcsolat” mostanra már addig a szintig fejlődött, hogy, ha szólok neki jön utánam, éppen így történt ezen alkalomkor, avagy induláskor is. Komótos felkelését végig mosolyogva figyeltem, majd, ahogy mellém ért lágyan végig simítottam orrhegyén, de egy prüszkölést követően el is rántotta érintésem alól fejét, s trappolva, kikerülve engem, úgy valószínűsítettem, hogy megindult a kijárat felé. Egy sóhajt elengedve, de mégis mosolyogva pillantottam utána, ahogy pedig két ölelő kar karolta át hátulról vállamat, körvonalazódott bennem, hogy itt a búcsú ideje. Megfordulva egy hosszadalmas, szoros öleléssel ajándékoztam meg nagynénimet, ki halkan szipogva, sírását visszafojtva belepuszilt a hajamba, majd a szálak közt, s hátamon végig simítva lassan eltolt magától. Ezután, a mai napon talán már huszadszorra ismét elmondta, hogy mennyire szeret és sok szerencsét kívánt a legközelebbi, azaz a szomszédos város, Ónvárosba tartó utamon. Még utoljára végig simítottam a lábaink között somfordáló macska Pokémon feje búbján, majd integetve indultam el tőlük, Ponyta imént megtett útját követve.
A kis csikóra lakóhelyem, vagyis már csak volt lakóhelyem előtt találtam rá, ahogy éppen a földet kaparta patáival, jelezve, hogy már nagyon unja az ott való álldogálást. Gyors séta tempóban, avagy Ponyta megszokott, sajátos sebességében ballagni kezdtünk a város szívének irányába, mivel úgy láttam a legjobban, ha a metropolisz másik oldalán hagyjuk magunk mögött ezt a helyet, tekintve, hogy abban az irányban sokkalta közelebb van Palett város és természetesen a szomszédos település is. Figyelembe véve, hogy Ponyta semmilyen közlekedési járművön nem érezné komfortosan magát, ha egyáltalán fel is férne valamelyikre, így úgy tűnt, gyalog kell megtennünk az utat.
- Elnézést, kishölgy! – szólított meg váratlanul egy ötvenes éveiben járó, fekete hajú, pár szál ősz hajszállal rendelkező férfi, ki egy méltóságteljesen álldogáló Rapidash Pokémon oldalának volt támaszkodva. – Lenne hozzád a Pokémonoddal kapcsolatban egy kérdésem. – kissé bárgyúan elmosolyodva teljes testével felém fordult, míg én csak nagy szemekkel és csöndben figyeltem, ám abban a percben, a közelünkben elhelyezkedő vegyesboltból pedig egy őszes, felkontyolt hajú nő lépett köreinkben, szinte rögvest szúrós pillantásokat vetve a számomra ismeretlen egyénre.
- Te megint mit csinálsz? Most is mások szeretett Pokémonját akarod megvenni? Értsd meg, épp elég nekünk az a kettő, ami van. – morogta, egyre magasabb és dühösebb hangon, miközben az eddig kezében tartott ételekkel tele rakott papírzacskót a férfi kezébe nyomta, s csak ezután nézett rám, egy sokkalta szelídebb mosolyt felvéve.
- De drágám… Tudod, hogy Rapidash nem képes egyedül elhúzni a fogatunkat, a mi Ponyta Pokémonunkat pedig az Ónvárosi központba szállították az itt szerzett súlyos sérülése miatt, így egyáltalán nem ártana, ha legalább bérelnénk valakitől egy Pokémont. – próbált szabadkozni, de minden igyekezete hiába való volt, szavai süket fülekre találtak, az idősebb kinézetű nő teljesen ignorálta a mellette elhelyezkedő egyént.
- Nos, szívem, nem szeretnénk feltartani! Ezzel az öregemberrel ne is foglalkozz, ma még nem itta meg a kávéját, össze-vissza beszél. – a levegőben lágyan legyintgetve kezeit mutogatott velük jobbra-balra, míg a másik fél csak halkan felsóhajtott.
- De drágám…
- Harold, csönd! – rivallt rá, dühösen összenézve a férfivel, aki további vita helyett fogta magát és elbattyogott a nem oly messze parkoló lovaskocsihoz.
- Igazából, szívesen segítenék, mivel én is Ónvárosba tartok…
- Igazán? – hangját izgatottan felemelve közelebb lépett hozzám, s pilláit kérlelően megrebegtetve, összekulcsolta kézfejeit. Úgy tűnt ő sokkalta jobban szeretné, hogy segítsek neki, mint az a Harold úr, bár ez sajnos ugye nem rajtam múlik.
- Csak az a baj, hogy… - már épp kezdtem volna bele mondandómba, amikor hirtelenjében éles morgást és topogást hallottam meg magunk mellől, kicsit távolabbról. A zajra a névtelen hölggyel mind a ketten szinte egyszerre néztünk el abba az irányba, ahol pedig éppen az én és az ő Pokémonjuk kezdett volna harcba egymással, az eddig megtett futóverseny sorozatok után. - Ponyta!! – kiáltottam fel kissé kétségbeesett hanggal, majd a kis csikóhoz rohanva elé álltam, ezzel elválasztva őt a másik, sokkalta nagyobb zsebszörnytől. – Sajnálom, nem jön ki jól más Pokémonokkal… - hadartam el gyorsan az éppen a nagyobbik tűz lovat nyugtatgató nőnek, míg én egy répát kerestem elő sietősen táskámból, hogy Ponyta inkább azzal foglalja el magát.
- Ohh, ne aggódj, a mi Rapidashunknak is eléggé nagy versenyszelleme. – simított végig gyöngéden, bal kezének segítségével társának oldalán. – De, ha a versenyszellemüket a javunkra tudnánk fordítani, akkor lehet, megoldható lenne a fogatba fogás. – igazából szerintem ezt csak saját magának mondta, ugyanis a mondata végét követően megindult, Pokémonja társaságában a saját kis szekerük irányába.
Néhány szempillantást követően saját zsebszörnyüket már a dupla fogathám egyik részébe be is kötötték, nekem pedig kedvesen mosollyal integetve jelezték, hogy menjek oda hozzájuk. Értetlen arckifejezéssel összenéztem az éppen a sárga zöldség végét étkező Pokémonommal, majd egy vállrándítás után úgy döntöttem eleget teszek a kérésüknek, így gyorsan lesétálva azt a pár métert rögtön kérdőre is vontam őket a helyzetet illetően. A tervük nagyjából annyiból állt, ami úgy tűnt a valóságban is kezd megvalósulni, hogy az ő Rapidashuk eléggé arrogánsnak tűnt nekem, amit némileg meg is erősítettek, ezt inkább izgatottságként megnevezve, így az én kis csikómat hamar sikerült is felhergelnie és egy fogathúzó versenyre buzdítania. A sikernek a kulcsa pedig főként abban volt, hogy Ponyta a saját faját még annyira utálta, mint a többi Pokémont, míg azokkal csak harcolt, elűzte őket, a tűz lovakkal állandóan versenyezni akarta, megmutatva, hogy ő sokkalta jobb náluk, volt már rá alkalom, nem is egyszer. Ezt annak idején a nagynénim annak a traumájának titulálta, amit szerinte átélt, bár ezt az elképzelését soha nem tudta bebizonyítani, de mivel Ponyta képtelen az emberi beszédre, mi pedig a Pokémon nyelv megértésére, így megmaradt ez az elképzelésünk.
- Biztos rendben lesz ez? Soha nem volt még fogatba kötve.
- Nem igazán ellenkezik ellene, ahogy te is látod ifjú hölgy, a Rapidashhal való dühös szemkontaktus és fújtatás teljesen lefoglalja.
- Hát, rendben… - motyogtam beletörődve a helyzetbe, Margaret –akinek közben végre megtudtam a nevét- felsegített a kocsira és megvárta, míg férje végez Ponyta felszerelésével is.
Hamarosan már mind a hárman a lovaskocsin ülve, Harold és Margaret a lovakat irányítva, míg én a hátsó, utazásra alkalmas részben, haladtunk az úttesten, egyenest kifele a városból. Bár eleinte a kezdet kicsit nehezen sikeredett, ugyanis elindítást követően a kis csikónak feltűnt mit csináltak vele, így némileg bakolva, helyenként szökellve haladt, ám legnagyobb szerencsénkre ezt hamar abbahagyta. Aminek szerény véleményem szerint fő oka a felszegett fejjel, magabiztosan mellette ügető Rapidash volt, aki tökéletes nyugalommal elviselte helyzetét, Ponyta pedig nem akart mögötte lemaradni, ezért mérges arckifejezéssel ugyan, de abbahagyta a rosszul viselkedést, hogy rendes tempóban legyünk képesek utazni.
Fejemet kíváncsian forgattam ide-oda, s a város minden egyes mozzanatát csillogó szemekkel figyeltem meg, majd miután kiértünk a szép zöld környezet minden egyes centiméterét, a repkedő fenséges lényeket és a földön, bokrok között elrohanókat szintén ugyanúgy. A lágyan fújdogáló szellő kellemesen fújta sötétbarna hajszálaimat, amik így olyan boldogan, akárcsak én, táncoltak a levegővel. Ahogy viszont kezeimet a kocsi szélére helyeztem, majd fejemet ráfektettem lassan úgy éreztem a fáradtság kezd hatalmába keríteni, reggel úgy érzem túl korán keltem fel, így túlságosan elfáradtam a munkában és járkálásban. Mire észbe kaptam addigra pedig már csak a teljes sötétséget láttam magam előtt, saját kis álomvilágomba merülve.

Mikor szemeimet legközelebb kinyitottam ismételten egy városnak a fényei tárultak elé, ahogy nyújtózkodva felültem pedig feltűnt az egyik táblán lévő díszes kiírás is; „Ónváros”. Tágra nyílt pupillákkal néztem körbe magam körül, a Nap már lemenőben volt, fogalmam sem volt hány óra van, úgy tűnt az egész délutánt képes voltam átaludni.
- Hát felkeltél? – szólt hátra kedves, lágy hangjával Margaret, mire én csak bólintottam. – Mindjárt ott leszünk a központnál, nagyon kitartó és gyors Pokémonod van, bár fogadni mernék, hogy csak a verseny iránti adrenalin hajtotta, pihenjen majd sokat.
- Rendben, úgy lesz. – mosolyodtam el halványan, majd, amint véletlen felnéztem a narancssárgás, vöröses égre úgy éreztem muszáj csinálnom egy képet róla. Telefonomat táskám mélyéről előhalászva ezt meg is tettem, majd nagynénimnek elküldve adtam egy kis helyzetjelentést, hogy már Ónvárosban vagyok.
- Nos, meg is jöttünk. – pillantott rám hátra, a vidáman vigyorgó férfi, s én közelebb mászva hozzájuk diszktéren rákérdeztem zavarná-e őket egy közös kép.
Míg apa naplóban dokumentálta a vele történteket, én úgy gondoltam mókás lenne néha-néha készíteni egy fényképet, amolyan képes napló formájában. Meglepetésemre egyáltalán nem voltak ellenére a dolognak, sőt talán még örültek is ennek a lehetőségnek. A közös fotót követően megmutattam nekik az eredményt, majd, miután ők már leszálltak Harold engem is lesegített a kocsiról, én pedig még sietősen készítettem egy felvételt a fogatban lévő két Pokémonról, s ezután az idős házaspár segítségével kiszabadítottam saját társamat a szíjak fogságából és még Rapidashnál is segédkeztem kicsit nekik. Mivel ők a sérült tűz csikójukért jöttek a piros-fehér épületbe még közösen vezetett be utunk. Viszont bent már elköszöntünk egymástól, valószínűleg hosszú időre, egy Chansey őket hátra vezette, Ponyta Pokémonjukhoz, a nővér addig pedig az én edzővé való regisztrálásommal volt elfoglalva.
Lauricia
Lauricia
Tréner

Hozzászólások száma : 4

Karakter
Hírnév:
[Kaland] A kezdetek kezdete Left_bar_bleue0/0[Kaland] A kezdetek kezdete Empty_bar_bleue  (0/0)
Szintpont: 0
Vagyon: 5000 PD

Back to top Go down

[Kaland] A kezdetek kezdete Empty Re: [Kaland] A kezdetek kezdete

Post by Jessie on Wed Jan 22, 2020 12:03 am

/Ne haragudj, most lettem túl a vizsgaidőszakon, és most próbálok visszazökkeni a dolgokba./
/A hosszúsággal semmi baj, sőt örülök neki. Folytassuk is, most lehet egy kicsit rövidebb rész következik, de amilyen ügyes vagy többet is kihoz belőle. A posztod szóljon az általam felvázoltak kijátszásából. Ezek után ígérem a következő kört már felpörgetjük. Smile/ /Joy-t irányítsd szabadon a lefektetett dolgokon kívül, posztod a nem várt találkozásig tartson/
 
A PokémonCenterbe betérve a búcsúzkodás hangulata nem tudott pillanatnyilag felemészteni, mert Joy nővér máris lekötötte minden figyelmed.
A Pokédexed kérte tőled, amelyet a te adataidra frissített. Még meg is jegyezte, az eszköz nem mai mivoltát.
Készséges ajánlást kapsz, miszerint az estét már itt is töltheted, amelybe természetesen azonnal bele egyezzel.
[…]
- Ó, igen. Hátul rendelkezünk egy kisebb fedett épülettel, ez mindenünk, a szerszámos épületünkben elszállásolhatod a Pokémonod. Viszont nem lenne biztonságosabb, ha egy Pokélabda belsejében éjszakázna veled? – közben Joy a mögötte lévő falon kutat egy szobakulcsért, majd eléd csúsztatja a pulton. - Miért nem hívod vissza? – válaszra nincs már időd, Joy-t a visszatért türelmetlen Chansey zavarja meg. Tekintve, hogy minden fontos dolgot elintéztetek Joy egy apró meghajlással kér elnézést tőled, majd elsiet Chansey után.
(Tudtommal Ponytát még nem „fogtad be”, szóval most van lehetőséged eldönteni, hogy megléped ezt a lépést.)
[…]
A szobád ajtaja elé érve leginkább a fáradtság és a gondolataid kötik le minden figyelmed és érzékszerved. Ezért is ér meglepődés belépve, hogy egy személy már tartózkodik a szobában, egy lány üldögél az egyik ágy szélén.
Valószínűleg fiatalabb nálad ez már első pillantására megállapítható. Göndörkés vörös fürtjei a háta közepéig érhetnek. Arca szeplős, szemei ártatlanok. Egy skitch a leányzóról..
- Elnézést, segíthetek valamiben? – a hangjában kevesebb határozottság volt fellelhető, mint a nyári hűsítő szellőben. Joy a nagy sietségében akarata ellenére nem említette meg neked sem, hogy nem egyedül töltöd az éjszakát…
Jessie
Jessie
Mesélő

Hozzászólások száma : 12

Back to top Go down

[Kaland] A kezdetek kezdete Empty Re: [Kaland] A kezdetek kezdete

Post by Lauricia on Thu Jan 23, 2020 9:49 pm

/Ohh, értem, remélem jól sikerültek a vizsgáid^^/

Egy röpke kézfogással egybekötött bemutatkozást követően Joy nővér rögvest a kódexemet kérte el tőlem, melyet zsebemből kihalászva készségesen át is nyújtottam neki. Majd egy pár perces várakozás után üzembe is volt képes hozni piros ketyerémet, mellé megjegyezve, hogy egy rendszer frissítés esetlegesen hasznos lenne, hogy könnyebben és gyorsabban működhessen, mire én csak zavartan elmosolyodtam, s fejben eldöntöttem, hogy erről majd biztosan tárgyalni fogok a professzorral. Számára a talán még nagyobb meglepetés viszont csak ezután következett, az adatok nem az én nevemen szerepeltek benne, így hát egy gyorstalpalóban kötelességemnek éreztem elmesélni a nővérnek az eddig történteket, saját, váratlan elhatározásomat és, hogy miért is tartok egész pontosan Palett városba. Kis történemet befejezve a hölgy arcán már teljes egészében tükröződött a megvilágosulás, így egyszeriben ki is kérdezett, s átírta az információkat immár nekem megfelelően. A kicsike kis eszközöm visszaszolgáltatása után Joy egy jámbor mosoly kíséretében meg is invitált a központba, megengedve, hogy itt töltsem az éjszakát. Amiért egyszerűen nem győztem hálálkodni neki, bár nem vallanám be, de jó ideje gondolkodtam már rajta mégis merre fogom tölteni az estémet, de ez így szerencsés helyzetnek ígérkezett, legalább nem kellett fizetnem a szállásért.
- Tényleg, nagyon szépen köszönöm! Ez remek hír, nem igaz Ponyta? - boldogságomtól túlfűtve egy fülig érő, hófehér vigyorral párhuzamban fordítottam el fejem a mellettem topogó Pokémon felé, ki csak egy prüszköléssel adta tudtomra, hogy legszívesebben már pihenne, ha lehetséges. - Nővér, esetleg a Pokémonomnak is akad itt valahol egy hely?
- Ó, igen. Hátul rendelkezünk egy kisebb fedett épülettel, ez mindenünk, a szerszámos épületünkben elszállásolhatod a Pokémonod. Viszont nem lenne biztonságosabb, ha egy Pokélabda belsejében éjszakázna veled? - beszédével egybekötve egy a mögötte lévő falon elhelyezkedő tartón végig húzta egyik ujját, majd a megfelelő számú kulcsot leemelve elém csúsztatta azt a pulton. - Miért nem hívod vissza? - másik, szabad kezével benyúlt a recepciós asztal alá, majd kiemelt egy olyan tipikus piros-fehér labdát, középvonulatán rajta egy fekete csíkkal.
Eléggé esetlenül bámultam hol a nálam idősebb nőre, hol pedig arra az elárvult labdára, de sajnos választ már egyáltalán nem adhattam kérdésére. A közelünkben, úgy nagyjából egy vagy két méterre lévő fotocellás ajtó egyszeriben ketté nyílt, rajta átjőve pedig az édes kis rózsaszín Pokémon sietett oda hozzánk. Szinte azonnal kétségbeesetten kezdte el saját nevét ismételgetni, apró karjait fel-le lengetve a levegőben, melyet a nővér árgus szemekkel hallgatott végig. Egy gyors, Chanseynek címzett bólintást követően röviden meghajolt előttem, s elnézést kérve követni kezdte legbizalmasabb segédjét. Így pedig egyedül hagyott engem, engem és Pokémonomat, az előbbi, még mindig a levegőben lógó kérdéssel. Mit volt mit tenni az ajtó nyitásra alkalmas eszközt elemeltem a pultról, majd kódexemmel együtt egy azon zsebembe csúsztattam, míg végül egyedül a labda maradt csak előttem, melyet a kezembe véve eléggé elbámészkodtam rajta. Felülete olyan fényesen és tisztán csillogott, hogy saját tükörképem nézett róla vissza rám. Ha emlékezetem nem csal, és valóban jól emlékszem, nagynénim azt mesélte nekem még kiskoromban, hogy egy tréner és egy Pokémon kapcsolata akkor ér el egy bizonyos szintet, ha magától is szívesen bele megy a labdájába. Bár vannak olyan zsebszörnyek is, akik kifejezetten utálnak bent tartózkodni ebben az eszközben, de, ha úgy hozza a szükség nincs ellenükre visszahívásuk. Ilyen és ehhez hasonló elméleteket futtattam végig gondolatmenetemben, melyek csak egyre inkább kavarogtak egymás körül. Ahogy szemem sarkából lassacskán elpillantottam oldalam felé, ahol a kis csikó álldogált, megdöbbenve véltem felfedezni, hogy hatalmas, sötét szemeivel töretlenül engem figyelt, tüzes sörényéből pedig néha-néha egy kisebb csóva kámforrá vált a légtérben. Óvatosan szembe fordultam vele, teljes testemmel, majd karomat, melyben a tároló eszköz pihent, fokozatosan kinyújtottam felé. Mozdulatomtól jobb, hátsó patájával elhátrált tőlem egy lépést, de ennek ellenére a szemkontaktust így sem szüntette meg közöttünk, csak némán kémlelt engem. Ilyenkor annyira kíváncsi lennék, mi járhat a fejében.
- Nos, mit szólsz hozzá? - kérdeztem tőle a lehető leglágyabb hangomon, a hasonló stílusú elmaradhatatlan mosollyal, mely megbújt ajkaimon.
Ezek a másodpercek voltak talán életem leghosszabbjai, mintha csak lassított felvételben láttam volna mindent. Ahogy kezem hanyagul leesett magam mellé, ahogy Ponyta pislogott egyet, majd hátat fordítva nekem megindította lépéseit a nem oly messze elhelyezkedő fekete, bőr anyagúnak kinéző fotelhez, lábait komótosan összecsukva pedig egyszerűen lefeküdt mellé, tekintetét még mindig a fal felé fordítva, még csak hátra sem pillantottam rám, semmi ilyen. Eddigi boldogságom hamar köddé vált, számon a kedves helyett már egy elkeseredett mosoly foglalt helyet, fejemet pedig önkéntelenül is lehajtottam és a padlót kezdtem el bámulni. Ezzel párhuzamban a labda is kicsúszott már elgyengült szorításomból, majd egy hangosabb koppanással a földre érkezett, egyenesen lábfejeim elé gurulva, pirosas oldalával felfelé nézve.
Egy sóhajtással egyetemben újra felnéztem, majd eltűrtem szemem elé lógó frufrum hajszálait, s úgy éreztem szükségem van egy kis levegőre. Így hát megindultam a kijárat felé, ahol az átlátszó, üveg ablakokon keresztül láttam, hogy bizony már besötétedett. Kilépve egy szelídebb fuvallat csapta meg arcomat, melytől testem egésze enyhén megborzongott. Az égre felnézve már látható volt a nagy, sötét vásznon pár apró csillámló fény is, a Sarkcsillag pedig ma is a legfényesebb volt közülük. Az utcákon még egy-két fiatalabb és idősebb pár is csatangolt, egymásba karolva vagy esetlegesen összefűzött ujjakkal, néhányan Pokémonjaik társaságában. Nem sokkal később a dobogáshoz hasonló hangokat hallottam meg, pontosan nem tudtam meghatározni merről is, de, ahogy elfordultam sajnos nem az volt ott, akire számítottam. Az épület oldalának irányából Margaret és Harold léptek elő, társaságukban a már megismert Rapidash Pokémonjuk, mellette pedig egy különleges kék lángokkal borított Ponyta battyogott mellső lábain még egy-egy vékonyka kötéssel. Amint megláttak rögvest el is indultak irányomba, én pedig egy talán valamicskét erőltetett mosollyal köszöntöttem őket, amint beszéd közelben voltunk.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép Pokémonjuk van! - valamivel közelebb lépve gyengéden végig simítottam a lovacska fején, ki meglepő módon barátságosan bújt bele tenyerem homorulatába, amitől már ténylegesen, őszinte mosolyoghatnékom támadt. - Teljesen meggyógyult?
- Nagyjából igen, a nővér szerint a visszautat ki fogja bírni.
- Visszamennek? - egy pillanatra abbahagytam a Pokémon dédelgetését, s szembe fordultam ez előbb szóló férfival, némileg elképedt tekintettel. - Nem lesz ez Rapidashnak egy kicsit sok?
- Ne aggódj érte, kedvesem! Több van ebben a Pokémonban, mint azt te hiszed. - csatlakozott be diskurálásunkba immáron az ősz hajú hölgy is, gyengéden megpaskolva az oldalánál álló lény nyakát. - De ideje is lenne indulnunk, Lauricia, van kedved segíteni a fogatnál? - olyan tipikus nagymamás vigyorral nézett össze velem, kérdésére pedig csak vígan bólintottam egyet.
A szekér azóta is a központ előtt parkolt, így túlontúl sokat nem volt szükséges gyalogolnunk. Míg ők ketten Rapidash felszerelését igyekeztek elintézni, addig megengedték, sőt megkértek rá, hogy próbáljam meg egyedül felszerszámozni a ritka szép lángokkal rendelkező Pokémonjukat. Ebbe persze eleinte nem igazán akartam belemenni, nehogy elrontsak esetleg valamit, de megnyugtattak, hogy közben figyelnek és segítenek, ha szükséges. Így hát nem ellenkeztem tovább és neki láttam a dolgomnak, vagyis sorban a szerszámok felrakásának. Fejére felkerült a csikókantár a hozzá tartozó zablával, továbbá az odavaló szíjak, mint például a homlokszíj és a többi, testéről pedig természetesen a szügyhám elmaradhatatlan volt, a hajtószárral egyetemben, ahogy magától értetődően a többi idetartozó része is, de egyes dolgoknak olyannyira érdekes neve volt, hogy nem voltam képes megjegyezni, de részben tudtam, mi merre és hova való, kinézetük alapján. A végére egy kis segítségre ugyan szükségem volt, de nagyjából ügyesen meg tudtam csinálni mindent, így egy hatalmas dicséretet is bezsebeltem mind ezek mellé. Miután pedig Harold mégegyszer átvizsgált mindent, végre tényleges búcsút tudtunk venni egymástól, nem úgy, mint ezelőtti alkalomkor. Margaret is és Harold is egy-egy szoros ölelésbe vontak, valamint ezek után a férfi fel is ajánlotta, hogy készít egy képet rólam a fogat és a Pokémonok előtt. Mikor megérkeztünk röviden elecseteltem nekik miért is csinálom pontosan ezt a fotózós dolgot, ők pedig ténylegesen jó ötletnek is tartották, így feltételeztem innen jöhetett ez a felvetése. Telefonomat átnyújtottam neki és boldog egy szájgörbülettel az arcomon beálltam Ponyta mellé, s ujjaimmal egy „győzelem” jelet mutatva megspékeltem az egész képet. Utolsó alkalom adtán még megsimogattam az édes pillantású lények pofiját, majd eszközömet visszakérve még hosszasan integettem a pár perccel később elinduló, az úton meglepően gyors tempóban haladók után.
Most, ahogy ismételten felvezettem tekintetem az égboltra, az már teljesen csillagokba volt borulva, a várost viszont a hagyományos utcai lámpák többnyire fényáradatba borították, a pár darab ház ablakából kiszűrődő fényességgel egyetemben. Mobilom képernyőjére nézve már végérvényesen körvonalazódott bennem, hogy valóban késői órákra kezd járni az idő, bár kinek mi számít későnek. Így úgy döntöttem, visszabattyogok a központba, ahol, a fotocellás ajtót átlépve tüstént keresni kezdtem szememmel Pokémonomat, de valamiért már nem pihent az ülőalkalmatosságnál, sőt, egy árva lélek sem volt bent, még Joy nővér sem. Első gondolatom az volt, hogy a nővér biztosan elvezette arra a helyre, amit említett, bár azért azt furcsállottam, hogy a labdát mégsem vette fel a padlóról. Amely most már fehér oldalával felfelé fordulva pihent a földön, kicsivel azt hiszem arrébb, mint, ahol hagytam, de pontosan nem is emlékszem már rá, hogy merre volt, eléggé lefáradtam már ebben a néhány órában. Így felemelve összekicsinyítettem a gömböt, majd bal markomban cipelve magammal előkerestem kulcsomat, melyet még Joy adott és így elindultam megkeresni az ezzel a számmal megjelölt ajtót. Számos nyílászáró előtt elmeneteltem, míg végül a folyosó sarkán elfordulva meg nem találtam a barnára festett, fából készült ajtót, melyre egy kis aranytáblára volt felírva a kétjegyű szám. Zárjába azon nyomban be is helyeztem ezüst árnyalatú nyitó eszközömet, viszont meglepetésemre nyitva véltem találni a reteszt. Értetlen tekintettel beljebb löktem a bejáratot, ahogy némi nyikorgással kinyílt, egyből meg is pillantottam egy másik személyt, aki nálamnál valamivel fiatalabbnak nézett ki. Egy egyszerű zöld pólóban üldögélt a kettő közül az egyik ágy szélén, felsőjéhez egy sárga nadrágot felvéve, csillogó szemeit ártatlanul és egyben zavarodottan emelte rám, miközben vörös, göndörded hajából egy tincset csak szimplán eltűrt füle mögé.
- Elnézést, segíthetek valamiben? - elbambulásomból a leány félénkes hangja zökkentett ki, amely talán még szél fuvallatánál is halkabb volt.
- Öhmm… Ne haragudj, azt hiszem szobát tévesztettem. - kissé én is zavarba jöttem, hogy ennyire váratlanul rányitottam egy idegen emberre, így megfordulva ismételten ránéztem a fent lógó számra, majd a kulcsoméra is, amely hihetetlen módon teljesen megegyezett egymással. - Vagyis… Lehet mégsem.
Lauricia
Lauricia
Tréner

Hozzászólások száma : 4

Karakter
Hírnév:
[Kaland] A kezdetek kezdete Left_bar_bleue0/0[Kaland] A kezdetek kezdete Empty_bar_bleue  (0/0)
Szintpont: 0
Vagyon: 5000 PD

Back to top Go down

[Kaland] A kezdetek kezdete Empty Re: [Kaland] A kezdetek kezdete

Post by Sponsored content


Sponsored content


Back to top Go down

Back to top


 
Permissions in this forum:
You cannot reply to topics in this forum